Gyönyörű reggelre ébredtek a tokyoi Zöld övezet lakói. Tai, történetünk egyik főszereplője arra lesz figyelmes - ablakából kinézve -, hogy egy teherautó áll meg a szemben lévő lakatlan ház előtt, és bútorokat pakolnak be. Biciklik, focilabda, öltözőasztal.

-Öltözőasztal?! Honnét jöttek ezek? De ez akkor azt, jelenti, hogy a családban egy fiú, és egy lány van.

-Ser, próbálj kicsit vidámabb lenni!

-Bizony nővérkém! Hisz olyan szuper ez a hely!

-Fogd be törpe!

-Serikio légy szíves ne morogj. Külön a te kedvedért csináltattam egy műjégpályát, van uszoda, és hatalmas gardróbot kaptál! Gyere, nézd meg, és mindjárt megváltozik a véleményed!

-Na jó. Megnézem.

-Milyen gyönyörű lány! Azt hiszem, máris szerelmes vagyok.

-Csak nem az új lakókat nézed fiam?

-De igen. Szóval Serikio. Megjegyeztem.

-Tetszik a kislány mi?

-Nagyon. Annyira gyönyörű. És, olyan érzésem van, mintha már ismerném.

-Ki tudja. Lehet, hogy amikor kicsik voltatok találkoztatok a játszótéren. A lány 4 éves volt, amikor meghalt az apjuk. Azelőtt 4 hónappal, hogy a legkisebb gyermek megszületett volna. Akkor költöztek el. Na! Gyere, köszöntsük őket.

-Megyek.

-Nos, hogy tetszik?

-Fantasztikus! Köszönöm Mark!

-Semmiség. Ennyit megérdemel egy korcsolyabajnok.

-Drágám! Seri! Gyertek ki!

-Mi az, szívem? Á, jó napot!

-Önöknek is jó napot. Mi vagyunk a szembe szomszédok! Gondoltuk bemutatkozunk! Én Maresuke Genki vagyok. Ő a lányom Corina és a fiam…

-Maresuke Tai. Szolgálatára hölgyem.

Ezzel kezet csókolt Serikionak.

-Takashi Serikio. Én is örvendek. Mondd csak, nem találkoztunk mi már?

-Szóval neked is ez az érzésed, én is így éreztem, amikor először megláttalak. Vagy talán nem is először?

Ezzel széles mosolyra húzta a száját, de Ser csak lesütötte a szemeit, és bátortalanul mosolygott. És ekkor elkezdődött valami, amit ugyan még nem nevezhetünk szerelemnek, de majd egyszer talán…

Serikio már a következő nap ment iskolába. A város legjobb gimijébe járt, és az egyenruháját - amihez ugyan nincs hozzászokva - nagyon kényelmesnek és elegánsnak találta. Egy pillanatra megállt, kieresztett magából egy nagy sóhajt, és épp indult volna tovább, amikor valaki a nevén szólította. A tegnapi fiú.

-Szia! Csak nem iskolába mész?

-De igen.

-Hiszen még csak most költöztetek ide.

-És? Én döntöm el, hogy mit teszek.

-??? Mi ütött beléd? Tegnap nem voltál ilyen morgós.

-Csak megjáttszottam magam. Játszottam a jó kislányt. Ilyen vagyok. Szokj hozzá! A suliban találkozunk. Osztálytárs.

-Osztálytárs?! Egyre jobban szeretem ezt a lányt! És nem hiszem, hogy olyan gonosz, mint mondja.

Ezzel Tai tovább ballagott Serikio nyomában.

Az iskolába beérve azt hitte, hogy a lány csak viccelt, mindaddig, amíg be nem jött a tanár Ser kíséretében.

-Jó reggelt gyerekek! Amint látjátok nem egyedül érkeztem. Ő az új osztálytársatok.

-Sziasztok! Takashi Serikio vagyok, és San Fransiscoból költöztünk vissza Japánba. Szeretek olvasni, főképp krimit. Műkorcsolyázok, és 3-szoros ifi világbajnok vagyok. A jegyátlagom kereken 5-ös.

-A kis okoska.

-Ezt hallottam! Inkább vennél példát! Téged csak azért nem rúgtak ki még, mert apád az iskola egyik fő támogatója.

-Na és őt miért vették fel, hiszen ide csak a gazdagok járnak.

-Nem vagyok szegény, a nevelőapám Mark Vent.

-Mark Vent? – hördült fel egyszerre mindenki

-Az a híres ügyvéd?

-Az ő védelme alatt mindenki csak jól jöhet ki a perből és évente több millió dollárt keres.

-Igen ő az. Még mindig csórónak tartotok?

-Ej Ser! Micsoda nagy szád van! Nem hittem volna, hogy igazat mondasz ezzel az osztálytárs dologgal, miután a szemem közé vágtad, hogy a kedvességet csak megjátszottad!

-Maresuke! Ezek szerint bejött a megérzésem. Kár. Pedig reméltem, hogy nem így lesz.

A két fiatal szemei szikrákat szórtak. Ha a pillantással ölni lehetne, már nem élnének.

-Na de gyerekek! Csak nem azt akarjátok mondani, hogy egy napja ismeritek egymást, de máris utáljátok a másikat.

-Én nem utálom.

-Én viszont igen.

-Szerelmesek - mondta az egyik lány, miközben a mellette ülő bólogatott.

A következő pillanatban mindkét lány arcát eltelítette a tinta, ami furcsa módon kitört a tollból. Serikio pedig csak mosolygott.

”-Ezt kapják azok, akik a fülemnek nem tetszőt mondanak”- gondolja

Este Ser kiült a tetőre, amikor a szembe tetőn meglátta Tait. A fiú integetett neki, de Serikio csak fogta magát és visszamászott az ablakon keresztül a szobájába.

Másnap Serikio hazafelé tartva az iskolából belerúgott valamibe. Egy prizma volt. Felvette és körülnézett, vajon kié lehet. A környéken nem volt senki. A prizma hátulján pedig a következő felirat állt: Az első megtalálónak. Vezessen a fény az árnyékon át. És ne feledd! Te vagy a remény és a szabadság képviselője. Te vagy maga a fény. Ser még egy pár percig nézegette a prizmát, aztán a felirat kérésének eleget téve zsebre tette, nem is sejtve, hogy ezzel beteljesítette sorsát…

Estére Ser lány osztálytársai elhívták az egyik lány luxuslakásába, ami egy tömbházban kétemeletnyi volt.

-És azt hallottátok, hogy…

-Seri! Miért nem jössz ide hozzánk? Épp azt mesélem a lányoknak…

-Most nem érdekelnek a pletykák.

”Ezt nem értem. Utálom azt a srácot, akkor miért gondolok folyton rá?”

-Hé lányok! Mi lenne, ha megrendeznénk Ser beavatási ceremóniáját?

-Ez remek ötlet!

-Beavatási ceremónia? Az meg mi?

-Hát nem tudod? Hivatalos tagságot kapsz a mi kis klubunkba, ami az iskola legmenőbb lányaiból áll. És most téged is befogadunk!

Ser mosolyt erőltetett az arcára. A ceremónia után megint a pletykák következtek.

-Eleged van az egészből igaz?

-Ti egy kis levegőt sem engedtek ebbe a szobába?! Mindjárt megfulladok.

-Nem, mert félnek, hogy megfáznak.

-Ennyi buta libát egy rakáson. Látszólag csak te vagy itt normális.

-Pizza!

-Ó Maresuke! Szuper vagy. Köszönjük.

-A hölgyekért bármit.

-Még értem is?

-Érted is, mert lovagias vagyok. Bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy te hölgy vagy.

Ezzel Tai intett a lányoknak, és épp időben lépett ki, mert Ser nekivágott egy párnát.

-Ah!A nyavalyás!

-Ne is törődj vele! Szerintünk tetszetsz neki. Csakis ezért sérteget.

-Nem érdekel. Kimegyek egy kicsit a levegőre.

-Jó. De ezt vedd fel, nehogy megfázz.

Serikio felment a tetőre. Jól esett neki, ahogy a lágy szellő játszadozott a hajával és szelíden simogatta az arcát. A korláthoz sétált. A város gyönyörű volt. A tokyoi torony ki volt világítva, s fénye betöltötte az eget. Körülötte kaszinók, éttermek, diszkók, múzeumok. Mind-mind ki voltak világítva. Még a városháza is.

-Sokat változott a város 12 év alatt.

Ser tovább gyönyörködött a tájban, amikor baljóslatú, mégis reményekkel teli szél kezdett fújni. A háta mögül pedig lépések zaja hallatszott.

”-Lépések. De nem lányé. Ahhoz túl erős. És nem is gyerek, hanem egy felnőtt.”

Serikio megfordult és egy férfival találta szembe magát.

-Ki maga?

-A végzeted.

Ser a meglepődöttségtől köpni-nyelni nem tudott. Bár félelmet nem érzett, lábai gyökeret eresztettek, szemei a kiutat keresték.

-Te lennél az? Te jelentesz olyan nagy veszélyt a Szörnyek fajára? Hiszen csak egy egyszerű ember vagy.

-Nem éppenséggel.

-Hö?! Ezt meg, hogy érted?

-Hát így!

Ezzel Serikio egy kézmozdulattal a korlátnak röpítette az idegent.

-Ezt telekinézisnek hívják. Egy éve van ilyen erőm, és már tökéletesen használom.

-Akkor ezt védd ki!

Egy nagy erejű támadást indított Ser ellen. Seri védelemként maga elé emelte a kezeit, s egy aranyszínű fal emelkedett eléje. Legnagyobb meglepetésére nem történt semmi baja.

-Hát ez meg mi volt? Én tettem volna? Ez szuper!

De Ser a nagy ámuldozásban észre sem vette, hogy az idegen egy újabb támadást indított, s a lány nem kapcsolt időben és nem tudta felvonni a pajzsot. Átesett a korláton, és elkezdett lefelé zuhanni a 12 emeletes épület tetejéről…